A hajnali 6 órás indulásra a naponta tervezett kb. 500km miatt volt szükség. (végülis majdnem sikerült a terv, a 3*500km-ből csak 1700km lett a 3. nap végén)

Szerencsére az arab forgalomról sok mindent el lehet mondani csak azt nem, hogy lassú így nem volt irreális elképzelés, hogy az utazáson kívül nézelődésre is jusson idő. A közlekedési szabályokat igen lazán értelmezik és a táblákról alkotott véleményük erősen Rejtői, vagy vezetnek vagy képrejtvényt fejtenek a kettő egyszerre nem megy! Nem kezdő sofőröknek javasolt mutatvány a városi közlekedés errefelé. Utunk első tervezett állomása az El Jem volt. Az itt található római amfiteátrum a 35ezer fős befogadóképességével a második legnagyobb fennmaradt római amfiteátrum a Colosseum után.

Aztán menet közben úgy döntöttünk kihagyjuk. Persze nem végleg, de elég közel fekszik Sousse-hoz ahhoz, hogy egy későbbi nap felkeressük, ráadásul közvetlen vonat is jár. Tehát húztunk lefelé délnek felvéve az arabok által padlózott 30éves francia autók 110-120km/ó utazótempóját. A 350 km-re fekvő Mediene városa volt a cél. Az útikönyv által leírt Ghofrák érdekeltek minket. Ezek az agyagból tapasztott, egyedi formájú gabonatárolók errefelé hagyományosnak számítottak régebben, a fényképen látott formavilág miatt kihagyhatatlannak tűntek.

Délebbre érve furcsa benzinkutak tűntek fel az út mentén. Gúlákba rakott műanyag palackok vagy kannák figyeltek az út szélén és az eladók hatalmas tölcsérekkel integettek előttük. A benzin ára Tunéziában is a töredéke volt az otthoninak, de mint a helyiektől megtudtuk Líbiában még ennek az árnak is alig a negyede. Így onnét hozzák a benzint ezekre a "kutakra". Az eladónak 100% haszon van rajta és így is megéri a tunéziai sofőröknek.Szép dolog a félárú tankolás, de igen jóban kell hozzá lenni az égiekkel! A 40-45ºC-ban napon tárolt, felforrósodott benzin -tölcsér segítségével- autóba töltése, a közben felszálló hatalmas vibráló benzingőz felhők miatt, még a nem túl biztonságmániás szemléletem ellenére is felállt a hátamon a szőr.

Innen Matmata felé vettük az irányt. Az itteni barlanglakásokra voltunk kíváncsiak. Ezek abban különböznek a „hagyományos baralanglakásoktól”, hogy nem hegyoldalba vagy szikla oldalába vájták őket, hanem földbe ásott hatalmas fazék formájú gödrök aljából nyílnak.

Hővédelmi szempontból se rossz húzás a föld alatt hűsölni, de állítólag a falu álcázása az  az ellenségek elől volt a cél. Hogy ez mennyire lehetett sikeres döntsétek el ti: Hány házat tudnátok megszámolni a következő képen? Ha kevesebbet mint 10, akkor ott a segítség alatta.

Innét már sovány vadmalac vágtában indulunk tovább Douz felé. Douzt régebben a Szahara kapujának hívták és a Szaharába tartó karavánutak kiinduló pontja volt. Mára már csak a turistáknak szervezett sivatagi túrák indulnak innét. Minket azért érdekelt, mert Aurora feltétele, hogy beegyezzen ebbe a rohanásba egy úszómedencés szálloda volt éjszakára. Ezen a jó 100km-es etapon már nem volt hátra semmi, csak a sivatag.

A galád tervem az volt, hogy kis autónkkal valami romantikus elhagyatott helyen lerobbanást szimulálok és előremegyek „szerelni” majd pár perc múlva hátra fogok kiabálni Aurórának, hogy nem fogod elhinni mit találtam, ezt meg kell nézned! Majd mikor a mit sem sejtő áldozat kiszáll és előrejön itt fogja várni a poszt első felében feszegetett ékszer. Azt piszkosul reméltem, hogy a szimulált megálláson kívül más nem fog történni az autóval, ugyanis a Clio sivatagi felkészítése abból állt, hogy bepakoltam 100l palackos vizet meg méni tartós élelmiszert a csomagtartóba és a többit Allah-ra bíztam.

Becsületére legyen mondva, francia autó létének ellenére derekasan állta a sarat. Megfelelő környezet hiányában, megállás nélkül, este fél hétre érkeztünk Douzba.