A tengerparttól nem messze felmartam a csomagot.
Sajnos hátat kellett fordítanom a tengernek, elvégre mégiscsak dolgozom, vagy mi?!

Viszont tekintettel arra, hogy idefelé megnéztem Ironbridge-t visszafelé kicsit módosított útvonalon mentem, nehogy már ugyanazt az utat kelljen nézni.
Vérzett a szívem annyi látnivalót hagytam el megállás nélkül, de hát határidős a meló. 1/2 4-re kéne vele visszaérni, he-he. Ide felé volt 6óra, ha visszafelé is tudnám tartani a tempót akkor se érnék 5nél hamarabb vissza. De közel 450km-rel a hátam mögött eszem ágában nem volt rohanni, 7kor zárt az iroda ahová ment a csomag, úgy döntöttem 6:45 tökéletes lesz nekik...
A Glaslyn folyó völgyében haladtam felfelé.

Rezzenéstelen volt a víztükör, a szellő se rebbent, az égbolt vakítóan kék volt, semmi de semmi (még a forgalom is ritkán) zavarta az idillt.

Úgy éreztem magam mintha egy reklámfilmben lennék.

Az ugye szerény mezőgazdasági tudásom mellett is egyértelműnek tűnik, hogy innen jön a tej a mindennapi betevő kakaómba és az is erősen gyanítható, hogy a steak-em is innét származik.

Viszont arról lövésem sincs ki lehet ez a borzas alak?!

Welshpool városkája felé közeledve szemet szúrt az út mellett húzódó keskeny nyomtávú vasút. A  „standard gauge” szülőhazájában ez meglehetősen fura a XXI. században. 
Egy kis vasúti kitérő. A világ vasúthálózatainak több mint 60%-a normál nyomtávú, mérete 1435 mm.

A közhiedelem szerint a vasúti sínek nyomtávja Észak-Amerikában és Európa nagy részén azért 1435 milliméter, mert a Római Birodalomban épp ennyi volt a szekerek hatóságilag előírt nyomtávja, az pedig azért, hogy a lovak feneke kényelmesen elférjen a szekér előtt. A valóság ennél valamivel prózaibb.

Az első gőzvontatású vasútvonalat (Stockton és Darlington között) úgy építették, hogy a környék bányáiban használatos csillékkel is lehessen közlekedni rajta, ezért négy láb nyolc hüvelyk távolságra fektették a síneket. Öt évvel később, a Liverpool – Manchester vonal építésekor is ebből indultak ki, de hozzácsaptak még fél hüvelyket (George Stephensont kellene megkérdezni, hogy pontosan miért), ezzel megszületett a „standard gauge” néven ismert nyomtáv: négy láb és nyolc és fél hüvelyk, azaz 1435 milliméter.

A történetnek vannak egyébként a római lovak fenékméreténél érdekesebb aspektusai is. Az első vasútvonalak még mind egyedi tervezésű, egymástól független rendszerek voltak, a nyomtávot a tervezők szabadon választották meg, rendszerint a környék bányáinak meglévő vonalaihoz igazodva, vagy egyszerűen hasraütésre. Általában valamilyen öt láb (másfél méter) körüli értéket használtak, az látszott logikusnak. Nem így Isambard Kingdom Brunel, aki hosszas kísérletezés és számítgatás után arra a következtetésre jutott, hogy az optimális nyomtáv pontosan hét láb és negyed hüvelyk, azaz 2140 milliméter. Ezzel a nyomtávval épültek a Great Western társaság vonalai. A széles nyomtávon csakugyan simábban és főleg gyorsabban futottak a vonatok, és a kocsikat is nagyobb teherbírásúra lehetett készíteni. Brunel magabiztosan azt gondolta, hogy a műszakilag sokkal előnyösebb széles nyomtáv hamarosan ki fogja majd szorítani a gyengébb minőségű „szenescsille nyomtávot”.

Ugye ismerős a helyzet? Az időben később született szabvány felveszi a harcot a már létező, de műszakilag gyengébb megoldással? A „gauge war” is a „VHS kontra Betamax” forgatókönyve szerint zajlott, és a széles nyomtáv vereségével végződött. Ennek utolsó aktusaként a tizenkilencedik század utolsó évtizedében a Great Western vonalait is konvertálták a szabványos öt láb nyolc és feles szélességre. Hiába volt Brunel a kor legtehetségesebb és legkiemelkedőbb mérnöke, elkerülte a figyelmét az a pofonegyszerű tény, hogy egy meglévő vasútvonal nyomtávját szélesíteni (pláne heven centivel!!) sokkal nagyobb szopás, mint keskenyíteni.*

Még mielőtt befordultam volna az utolsó kanyarba és megláttam volna miről is van szó, a szénfüst jellegzetes szaga csapta meg az orrom. Széles vigyor terült szét az arcomon. Nem álltam rosszul idővel és egyébként is, nincs az a határidő amiért megállás nélkül elmennék egy működő gőzmozdony mellett.

A vidáman pöfékelő Gróf (Earl volt a mozdony neve) mögött fogadott azonban az igazi meglepetés! Kattintottam gyorsan néhány képet aztán a kíváncsiságtól dúltan rontottam az állomásépületbe. MÁV kocsik egy walesi kisvasúton? Miért? Hogyan? És egyáltalán...

A válasz már nem volt ennyire izgalmas. Az eredeti kocsik elpusztultak, tehát lőniük kellett valami hasonlót. A szigeten olyan ritka a 720 mm nyomtáv mint lányneveldében a fitymacsattogás, tehát (kelet)Európában kotortak.  Ezek voltak éppen raktáron, tehát ezeket vették meg... Arra kérdésre, hogy miért maradt a felirat, az volt a válasz, hogy "ha már konzerválunk akkor csináljuk rendesen, hogy nézne már ki ha fake Brit kocsikat gyártottunk volna belőlük?" Lehet benne némi igazság, de abba most inkább ne menjünk bele hogy fér bele az eredeti állapot megőrzésébe az eredeti levegős fék vákumossá alakítása?!  (Tudom-tudom ez már betegség...) Mindenesetre az érdeklődésem egy ajándék könyvvel (természetesen a vasútról) jutalmazták, igazán kedvesek!

18:55-kor az ügyfél is megkapta a csomagot, elvégre nem az én szórakoztatásomra találták ki a mai napot. :)


* a dőltbetűs részt (majdnem) 1az 1ben a kispad.hu-ról loptam