Időpont: Vasárnap hajnal. Még fel sem ébredtem igazán, csak valahol a álom és ébrenlét határmezsgyéjén dagonyáztam és azt fontolgattam, hogy visszatérek Morpheus karjaiba. Igen jó ütemben haladtam célom megvalósítása felé mikor egy hangos ”Basszus!” kiáltás húzott vissza a valóságba. A témánál maradva megállapítottam, hogy a Krúdy féle Álmoskönyv szerint ez a beszólás nem jelent jót, ha egy 8. hónapon túl lévő állapotos nő fekszik az ember ágyában. Aurora diszkréten (mint a magánéletüket intéző bivalyok) távozott a fürdőszoba irányába. Halványan ugyan de reménykedtem benne, hogy másról van szó. Ezt még erősítette az a tény is, hogy az orvos pont 3 héttel későbbre taksálta a szülés várható napját, de a lelkem mélyén már tudtam, hogy hosszú lesz még ez a nap, ezért úgy döntöttem minden percét ki használnom (az amúgy valószínűleg rövidre szabott) reggeli sziesztámnak. Azonnal visszaaludtam és valami, álom jellegű dolog kezdődött, melyben Aurora - némiképp túlreagálva az eset komolyságát - azt fejtegette nekem, hogy csőtörés van és folyik a víz. Lassan kúszott a tudatom felé a felismerés, hogy a csőtörés az ugyan álom, de Aurora itt áll az ágy mellett és a való világban beszél a vízfolyásról. Fájásokkal hogy állsz? – kérdeztem gyanakodva, miközben az egyik szemem résnyire nyitva kisandítottam a fejemből. Mint kiderült az 5 perces (ideje a korházba indulni) fájásoktól még igen messze voltunk, hiszen konkrétan még semmilyen fájás nem volt, de „ami késik…” alapon beigazolódni látszott a gyanúm, hogy ma még apuka lehet belőlem.

Viszonylagos nyugalmat erőltettem magamra, hiszen úgy tűnt nem kell rohanni, neki is láttam (volna) békésen megreggelizni. Ez már csak azért is célszerűnek tűnt, mert olvasmány élményeim alapján az első gyereknél az ilyesmi akár 12órát is eltarthat, a korházi büfé pedig nemes egyszerűséggel vasárnap zárva. A kevésbé higgadtan gondolkodó, kezdődő pánikban fel alá rohangáló Aurorát már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam mennyire hiábavaló nyugalomra inteni. Ezért több-kevesebb sikerrel megpróbáltam ignorálni őt, ez az évek során kialakult módszerem azon alapul, hogy megfigyeltem képes vagyok mágnes módjára érzelmileg befolyásolni őt. Legyen bármilyen tré a helyzet és legyen ő bármilyen feszült, ha képes vagyok nyugodt maradni, pár perc alatt rá is átragad a nyugalmam. A módszer most is működött, de minden jónak vége szakad egyszer, ez esetben anyós-pajtás figyelt fel a nagy sürgés-forgásra. Valami lehet a nézd meg az anyát, vedd el a lányát mondásban, mert egyből erős hasonlóságot fedeztem fel a két nő öngerjesztő-pánikkeltési mechanizmusában. Anyós-pajti nehezebb csörte volt, természetesen az előzőleg megbeszélteket totálisan figyelmen kívül hagyva kijelentette, hogy jön velünk. Nagy nehezen lebeszéltük. A „geniálisan hiperpigmentált kissebbség” nagycsoportos látogatási szokásai ellen a kórház bevezette az „egy szülő nőhöz egy hozzátartozó” protokollját, melyet ebben a pillanatban igencsak áldottam. Akkor legalább azt várjátok meg míg csomagolok egy kis hagymás rántottát… - szó nélkül rángattam ki egyik kezemben a bőröndöt, a másikban Aurorát az ügyeletben lévő autóhoz.

Az eredeti szállítóeszköz az após Daewoo Matiz-a lett volna, mely jellegét tekintve közelebb áll egy szteroidokon hizlalt babakocsihoz mint autóhoz. Aurora pakolási szokásairól már a blog elején említést tettem, ez mit sem változott azóta. Ezért erősen aggódtam, hogy odafelé még csak-csak megteszi a szerencsétlen kis Matiz, de visszafelé Auróra-Glória-mózeskosár-nagykoffer-kisbőrönd-sporttáska plusz ezernyi apróbasz kíséretében necces lett volna. Hogy mégsem így lett annak az oka édesapám, aki az incidens előtt pár nappal felajánlotta a saját, túlméretes vasár és ünnepnapi járgányuk. (Munkanapokon egy valószínűtlenül sárga teherautóval rontják a városképet.) A hivatalos verzió szerint: „most nélkülözni tudják egy darabig, nekem meg kelletlen állandóan az apóstól kunyerálni, szóval ha gondolom …” Ekkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, a fater ritkán tesz bármit is ok nélkül. Még mielőtt bárki is rosszra gondolna, megmagyarázom: Egyszerűen szólva az öreget pár emberöltővel ezelőtt simán megégették volna boszorkányságért. Ha szólsz, segít. Ha nem hívod, akkor nem erőszakolja rád magát (apósékkal ellentétben). Viszont ha a megérzései hatására mégis önként követ el valamit, (most pl. az autó felajánlása) arról később mindig kiderül, hogy egy olyan problémára orvosság, amire te pár napja még nem is gondoltál. Ilyen profán, a témához lazán kapcsolódó, cseppet sem emelkedett gondolatok jártak a fejemben a kórház felé menet. Aztán váltottam a „ha nagyanyámnak kereke volna ő lenne a trolibusz” verzióra. Mer ha nem töröm el a kezem és nem jövök haza akkor a július 9. napjára tervezett szülésre kb. juli.5-re vettem volna repjegyet és frankón lekésem a papás szülést. Elképzeltem Aurora megy a muterral szülni, esküszöm megmentettem a szülészorvos életét, azok ketten 10 perc alatt elérték volna, hogy a szerencsétlen kipattanjon a 3.-ról az ablakon. Velük (após-anyós) még komoly bajunk lesz, de hát a fene se gondolta volna, hogy ilyen lassan épül az a nyomorult ház és még mindig itt leszünk mire jön a baba. Hopp ezt jól elbarmoltam. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy elfelejtettem Aurórára sugározni a nyugodtságom, hallom a légzésén, hogy megint pánik van. Még szerencse, hogy megérkeztünk.

Rongyolás fel a 3.-ra a szülőszobára. Míg a liftre vártunk a kiragasztott A4-ek olvasgatásával szórakoztattam magam: „sürgősségi fogamzásgátlás ügyeleti időn kívül a 3. emeleti szülészet felvételi irodájában” – nahát épp oda tartunk. Megérkeztünk a szülészetre vezető folyosó ajtajához, zárva. Ráfeküdtem a csengőre. Kisvártatva egy unott fejű szőke szülésznő dugta aki a fejét: - Mit akarnak? Csókolom itt vagyok egy igencsak pocakos kétségbeesett nővel és egy halom bőrönddel a szülőszoba ajtajában, szerintem elég egyértelmű. Úgy tűnt mint aki gyanakszik, hogy mindez csak díszlet és mégiscsak a sürgősségi fogamzásgátlást jöttünk igénybe venni, aztán lemondó képpel tudomásul vette, hogy minket nem fog egy 10 perces, lenéző modorban, a megelőzés fontosságáról előadott gyermeteg kiselőadás keretében kiosztott, ingyenes antibébi tablettával lerázni, így beengedett. Uhh, egy pillanatra megtorpantam, tele volt a folyosó és az ücsörgő hölgyek bizony első pillantásra szintén nem azok a meggondolatlanságuk következményeit elkerülni igyekvő megszeppent tinik, mint akinek minket néztek nemrég. Sorszámot kel húzni? Az szép lesz ha mindenki most jött szülni, tudomásunk szerint összesen 4 szülőszoba van az osztályon, ha itt előttünk mindenki bemegy, Auróra még mindig a folyósón marad, indult el bennem a gondolatmenet. A szőke fúria észlelhette a tétovázásom, mert rögtön rám támadt és elküldött melegebb éghajlatra. Ugye ismerős mikor egy zeneszámot egy parodista énekel és az ismerős zenére más a szöveg? Ebben az esetben a „húzz már a k anyádba dallamára” húzta rá az előadó az „apuka kérem fáradjon ki a hallba” szöveget. Biztos voltam benne, hogy hosszú napunk lesz. Kint leültem és az elővigyázatból magammal hozott könyvet kezdtem el olvasni. Illetve próbálkoztam vele, mert az agyam vadul dolgozott a problémán, hogy merre is kéne továbbmenni teltház esetén, mert hogy a szőke dominától semmilyen segítségre nem számíthattunk az igen valószínűnek látszott. Már vagy őt perce kerestem lázasan a megoldást, mikor meglepő dologra lettem figyelmes. A sorelső hölgy távozott, de nem a szülőszoba felé hanem a liften, a kijelző szerint a kijárat irányában. Hümm… Eltelt újabb 5 perc, kijött a második hölgy és szintén lelépett. A harmadiknál már, logikusabb megoldás hiányában szent meggyőződésem volt, hogy ezek fizetett statiszták és azért voltak itt, hogy ránk hozzák a frászt. Egy a folyosón hagyott, ruhaakasztóra hasonlító, masszív orvosi eszközre kezdem koncentrálni és arra, hogy ha előkerül a kandikamerás fickó szerencséje lesz. Hisz kórházban vagyunk, nem kell majd messzire mennie a sebészetig, ahol majd helyrerakják a Lionel és az infúziós-állvány páros közreműködésével átrendezett arcát. Ekkor Aurora surrant ki a bőröndben felejtett papírokért és sebtében megnyugtatott a hölgyek, csak vizsgálatra jöttek. Vasárnap reggel vizsgálatra? Miért nem rendelési időben? Túlhordásban vannak. – jött a válasz, majd eltűnt. Ezzel jól megmagyarázott mindent gondolhatta ő, de én tovább fetrengtem a tudatlanság mocsarában. (Mint később kiderült a 40. hét után kezdődik a „túlhordás” innét minden nap kötelező a vizsgálat, tehát vasárnap is vagy akár karácsonykor is.) Aztán újabb 10 perc elteltével Auróra 2x is kijött, ezúttal a hálóingéért. Maradunk. – közölte. Mondjuk ezt magamtól is sejtettem, hiszen a többiek nem hálóingben távoztak.

Az események innét villámsebesen zajlottak, a szőke unszimpatika lepasszolt minket Icukának. Aki elsőre sokkal barátságosabb volt velünk és nemsokára egy kívülálló számára vidám baráti összejövetelnek tűnhetett volna a dolog és nem orvos-beteg viszonynak. Kicsit ugyan elkapkodtuk a dolgot, Icuka éjféli körüli szülésre tippelt a fájások hiányában. Ennek tudatában, délben elkértem magam, hogy meglátogassam a közelben lévő büfét. Távozás közben a folyosón véletlenül elkapott beszélgetésből megtudtam, hogy úgy döntöttek 3-kor gyógyszerrel meg kéne indítani a szülést, ha addig nem indul el spontán. Hm rólunk van vajon szó? Az éjfélhez képest elég korai gondoltam, de vaslogikával - kizárásos alapon - kikövetkeztettem, hogy Auróráról beszélnek, ugyanis egyedül voltunk az osztályon. A baráti viszonyt sikerült fokoznom visszatértemkor egy nagy adag palacsintával, amit egyenlő arányban oszlott meg szülészorvos, szülésznő és Lionel között. Vajúdó nők ilyesmit nem kaphatnak, olyanok meg pláne nem akik még vajúdni se hajlandóak, ciki. Aurorát egyébként a távollétemben befenyítették azt mondták neki, ha egy óráig nem áll neki vajúdni akkor ők veszik kezelésbe, hatott a trükk, negyed kettőkor megjöttek a fájások. Fél kettőkor Auróra fájdalomcsillapítóért könyörgött. Háromnegyed kettőkor közölte velem a szilárd és megmásíthatatlan elhatározását, hogy a korábbi terveivel ellentétben elég lesz egy gyerek, mert ő tuti nem szül többet! Kettőkor pedig már a magunkkal hozott körömcsipeszt fixírozta azzal a szándékkal, hogy császármetszést hajt végre vele magán, csak, hogy kinn legyen végre. A fájások szüneteiben megvitattuk ezeket a teóriákat, fájások közben persze nem pazarolta az energiáját fecsegésre inkább azon volt, hogy a jobb kezem ujjait eltörje. Volt is némi bonyodalom, mert nem mindig nézte meg melyik kezem után nyúl, így néha a törésből lábadozó bal is kiképzésben részesült. Viszont rájött, hogy a szerény jól nevelt fújtatással nem megy sokra, úgyhogy az idő előrehaladtával az egész emelet tudtára adta, hogy ő bizony itt nem pasziánszozik. Érdekes hangulatváltásaira jellemző példa mikor 4 óra tájban úgy döntöttem egy fájás közti szünetben, hogy gyorsan kisurranok folyó ügyeim intézni. Mikor elindultam kifelé kétségbeesett hangon, szinte sírva utánam szólt: Most ne hagyj itt kérlek szépen, beszélj hozzám! Persze azonnal visszaültem. Tíz másodperccel később az ingem elejét szorongatta marokra fogva, mint a maffiafilmekben a rosszfiúk és közben becéző szavakat címzett nekem: Kussolj már! Idegesítesz!
Mikor a szülésznő elérkezettnek látta az időt megjelent az orvos. Auróra drágám akkor most fájás alatt nyomni kéne - bíztatta. Jött a fájás. Auróra megfeszült és úgy láttam (magához képest) komolyan veszi a feladatot. Az orvos viszont nem lehetett túl elégedett az eredménnyel, mert megjegyezte, hogy ez így nem lesz túl jó. Gyorsan felfrissítette Aurora emlékeit a két perce megbeszélt teendőkről, majd a következő fájásnál ismét nyomást vezényelt. Elégedetlen arcot vágva szólt oda az asszisztensnek: - Széket! Leül pihenni? Pszichikai hadviselés? Ha Auróra nem nyom rendesen, akkor ő se strapálja magát? Na ha ismerné a kis drágám tudná, hogy ez hülye ötlet… De nem! Felpattant az ágy mellé tett székre és két kézzel Aurora hasára tenyerelve a fájás alatt szó szerint kinyomta belőle a gyereket, mint ahogy beszáradt fogrémes tubusból a fogrémet szokás. Nagy meglepi nem volt, lány lett. ;)
Frankón nem értem mindenki miért a felfelé csúcsos Csúcsfejek c. filmhez hasonlítja az újszülött deformálódott koponyáját, mikor egyértelműen az Indiana Jones és a kristálykoponya… hátrafelé nyújtott fejű űrlényére hasonlít! A hasonlatokkal mondjuk szépen megjártam. Kölyökkoromban egy alföldi tanyára voltunk kicsapva „kézművestábor” ürügyén. Engem már akkor is az érdekelt jobban, amihez semmi közöm, tehát nem csináltam agyagedényeket a tanya előtti udvaron a többiekkel, hanem az istállóban borjúelletéshez készülő állatorvos mögött leskelődtem. A gazda a gyerekzsivajtól nem túl nyugodt tehenet csitítgatta, a többiek meg az alapból hangos gyerekcsapatot fegyelmezték. Így esett, hogy segítség híján a beöltöző állatorvos engem kért meg, hogy kössem meg az övét. A szereléke úgy nézett ki, mint egy gumi ballonkabát, amit fordítva vett fel. A nyílása tehát hátul volt és az övet is hátul kellett megkötnöm, jutalmul pedig megtudtam, hogy a soha azelőtt nem látott ruhadarab neve ellető-köpeny. Képzelhetitek milyen pofát vágott mindenki vasárnap mikor a szülésznő beöltözött, én meg még mielőtt megfékezhettem volna a nyelvem felkiáltottam: Jé ez olyan mint egy ellető-köpeny!