Miután megérkeztünk Douz-ba hozzáláttam az egyezség szerinti úszómedencés szálloda felderítésébe. Az alkupozícióm beállításához pont kapóra jött a „túristainformáció” feliratú bodega. Aurora a járó motorú kocsiban maradt hűsölni én pedig berontottam tájékozódni. A bent található arabtól megtudtam, hogy nekünk tulajdonképp nem is úszómedencés szállodára van szükségünk, csak mi még nem tudunk róla! Tényleg? No ez érdekes lesz… Arabom elővezette, hogy ugyebár azért vagyunk Douzban mert látni szeretnénk a Szaharát. Idáig éleslátásra vall a részéről. Tovább folytatta, hogy ha már Szahara akkor biztos tevegelni is szeretnénk. Ebben már nem volt 100% az igazságtartalom. Auróra ugyan vágyott tevegelésre, de nekem már volt szerencsém hozzá. Ennél fogva tudom a teve fő jellemzőit. Elől harap, hátul rúg. Középen meg baromi büdös, de szerencsére nem érsz rá vele foglalkozni, mert a durva szövésű pokróc, amit nyereg gyanánt használnak, egyrészt másodpercek alatt vörösre dörzsöli a lábad, másrészt semmiféle tartása nincs, ezért őrült módjára kell kapaszkodni. Ja hogy nincs mibe? Hát akkor szoríthatod a kidörzsölt lábaddal, hogy le ne ess. A lovaglás a tevéhez képest olyan, mintha rá lennél betonozva az állat hátára. Mindezen okoknál fogva engem sokkal jobban érdekeltek a Quad-os megmozdulások, vagy ha elképzeltem a mögöttem a nyeregben sikoltozó félholt Aurorát, hát rá való tekintettel szóba jöhettek volna még a nagy fehér Toyota Land Cruiser-ekkel induló túrák. De hát a hölgy nem ismerte még a tevét közelről, tehát vágyott rá. És ki vagyok én, hogy kiábrándítsam? Majd a rajongás tárgya személyesen! >;) Szóval bólintottam arabom okfejtésére. Erre ő letámadott egy olyan programmal, hogy tevére ültetnek minket, laza másfél órás kocogás közben naplemente a Szaharában, oázisba érkezünk, ott beduin sátrak, vacsora, alvás és reggel visszahoznak. Lepakolhatunk egy kis szállodában előtte, ott maradhatnak a csomagok, zuhanyozhatunk és mikor visszajövünk reggeli is jár a hotel éttermében, mindezt igen jutányos áron. Hát jól hangzik nem mondom, de több mint 12óra telt el a hajnali indulásuk óta nem feltétlen vágytam még 1.5 óra szívásra. Nemet mondtam, de tovább győzködött és úgy tűnt túl fáradt vagyok hogy lerázzam. Cselhez folyamodtam, mondtam neki vezesse elő az ötletét Aurorának is.

Már előre vigyorogtam rajta, hogy fogja Aurora a szerencsétlent (a Szaharánál is) melegebb éghajlatra küldeni, ha meghallja, hogy az egész napos rohanásért cserébe nem jár neki a beígért úszómedence. Legnagyobb meglepetésemre mikor kimentünk az autóhoz Auróra nem zárkózott el mereven az ötlettől. Csak hát így látatlanban. Ha lenne róla valami katalógus... – mondta bizonytalanul. Mintha egy utazási irodában lennénk, vigyorogtam, majd pont szép színes képes katalógus lesz az arabnál?! Az nem is volt nála, de egy arasznyi vastag fotóalbumot húzott elő a rongyos burnusza alól. Melyben a programmal elégedett turisták ezreinek képei voltak. Aurora kicsit lapozott benne, majd bólintott. Az arab füttyentett és a porban játszó kisgyerekek közül az egyik hozzánk szaladt, beültette az autóba, „ő majd mutatja az utat nektek” szólt a magyarázat. A kölök kivezetett minket a városból és délnek fordított minket a Szaharába, arra amerre a térképen nem volt semmilyen út. Valóságban is igencsak álcázva volt a dolog. Szerencsére Egy buldózerrel félretolták a homok nagyját és valahol 10cm por mélyen ott lehetett az aszfalt, de ezt általában inkább csak sejtettem mint láttam.

(A képen az út többi részére nem jellemző, extrém sok látszik ki az útból!) Miután kiértünk a lakott területről a kölök jelezte, hogy az eddigi vánszorgás (80-90km/ó városban) nem felel meg a célunknak, jó lenne sietni, mert a karaván esetleg elindul nélkülünk. 140-nel hajszoltam a kis francia rettenetet, így közel negyed óra alatt sikerült 30km-rel lehajtanunk a térképről. Az út végén balról teveparkoló jobbról egy „hotel” fogadott. Az utazási irodák igyekeznek hangsúlyozni, hogy az afrikai földrészen a hotelek besorolásából illik egy csillagot levonni Európai összehasonlításban. Ezt a meglehetősen jóindulatú számítást én azért korrigálnám mínusz két csillagra… A szállás ahol lepakolhattunk és megfürödhettünk a túra előtt, büszkén hirdette cégtábláján, hogy ő bizony egy csillaggal rendelkezik! (B kategóriás horrorokban egy az egyben ilyen csodásan valószínűtlenül lepattant helyekre bukkan az eltévedt tini csapat, ahol persze hajnalra rendre le is mészárolják őket. Az eszközök néha változnak, balta-kés-motorosfűrész-szike, de a helyszínt mindig ilyennek képzeli el a rendező.) Na de aki a sivatagban készül aludni, ne legyen válogatós! Gyors fürdés, váltóruha. Auróra gyanakodva nézett minek nekem hosszú nadrág ebben a hőségben, de nem zavarta, ha én meg akarok főni akkor tegyem egyedül. Tettem rá egy gyors kísérletet, hogy rávezessem talán oka van annak, hogy a meleg ellenére így teszek, de aztán annyiban hagytam így is késésben voltunk. Mire kiértünk a tevékhez a karaván már elment, csupán egy vezető maradt a tevéinkkel.
A teve speciálisan indul, elhelyezkedsz a speciális fent említett zéró tartású nyeregben,  elfordítod a gyújtáskulcsot, kis szivató, majd vadul rugdosod. Aztán hirtelen az-az érzésed támad, hogy le akar dobni hátra (ekkor térdel fel a mellső két lábára), ha szemfüles voltál és nem sikerült neki a trükk akkor megpróbál ledobni előre (kinyújtja a hátsó lábait) majd még egy kísérlet következik hátra (kinyúltja a mellső lábait is). Aki eddig nem dobta ki a taccsot az maradhat utána, már csak a folyamatos ringatást kell tűrni. Néha szórakoztat azzal, hogy beleharap az előtted lévőbe az ilyenkor kirúg, az agresszor ijedten hátrakapja a fejét, és ha nem vagy elég rutinos már dicsekedhetsz is otthon a haveroknak: „képzeld lefejelt egy teve!”
Vezetőnk nem volt elégedett a lépéstempónkkal ezért ügetésre noszogatta az állatokat. Eddig a pontig vigyoroghattam büntetlenül a rövidnadrágosok csapatán, ügetésben már nem védett a hosszú gatya se.

Egy órányi ügetés után beértük a csapatot, de oázisnak még nyoma se volt. Auoróra elővette az „optimistábbik” énjét: „Ezek itt jól bevisznek minket a sivatagba és aztán ha már nem tudjuk merről jöttünk, közlik, hogy aki fizet az hazamehet, aki nem az ott marad!” Két órányi tevegelés lett az ígért másfélből, közben ránk sötétedett. A hold még nem jött fel a csillagok fénye meg semmire nem volt elég, az orrunkig se láttunk mikor a tevehajcsárunk megállj-t vezényelt és lehasaltatta az állatokat. Az induláshoz hasonló ledobási kísérletek után lekászálódtunk és nyújtóztattuk sajgó alaprajzunkat. A vezető ekkor ismét talpra segítette a hátasainkat egy bot segítségével, majd elindult velük a sötétbe. Tétován követni kezdtük, de ekkor a teveidomításhoz szokott hangján nekünk vezényelt pár szavas angol tudásával: „Itt marad! Vár!” Majd eltűnt a tevékkel a sötétben. Miután beértük a csapatot se lassítottunk az iramon így messze előttük járhattunk, itthagy minket kettesben a semmi közepén?

Mielőtt még elgondolkodhattam volna Auróra nemrég vázolt verzióján, beért minket a másik csapat vezetője. Kedvesen közölte, hogy ők most elviszik a tevéket messzebbre kikötni, hogy ne bűzölögjenek itt nekünk éjszaka, addig is érezzük otthon magunkat és menjünk be az oázisba. Mikor erre se mozdultunk közölte velünk a (szerinte) nyilvánvalót, pár lépésre van mögöttünk egy sövény ha elértük jobbra fordulva mellette pont az oázisba jutunk. És valóban mintha a sötét arrafelé sokkal sűrűbb lenne, mint máshol, elindultunk. Aurora ismét hangot adott neki mennyire bízik az arabokban: „Itt nem lesz semmiféle kaja, kitapogatjuk a sátrakat aztán alvás.” Érdeklődtem tőle mégis mire alapozza ezt a feltételezését? Eddig állták a szavukat a fiúk nem a város szélén cserepes pálmákból épített kamu oázisba hoztak, hanem valóban a Szaharában 50-60km-re vagyunk Douztól. Miért ne állnák továbbra is a szavukat? „Láttál náluk bármilyen kaját?”- kontrázott Aurora. És valóban helyesnek tűnt a megfigyelése, erre nem tudtam mit mondani.

De nem is kellett, két fénycsóva tűnt fel a dűnék közül és aritmiás hörgés, szuszogás közepette egy nyitott II. világháborús Willis Jeep gurult be az oázisba. Hátsó fertályán hatalmas agyagedényekkel. Az újonnan érkezettek, lepattantak a járgányról és az egyik agyagkorsóból benzint töltöttek egy aggregátorba és kivilágosodott az oázis! Pillanatok alatt megterítettek és máris forró leves illatozott az elénk tett mázas cseréptálakban, majd kusz-kusz következett szószos húsokkal. Végül valami szénné cukrozott édes arab süteményt szolgáltak fel. Egyedül a kisüveges Coca Cola nem illett bele a Beduin-vacsora összképbe, de ez már tényleg szőrszálhasogatás. Megismerkedtünk a többiekkel 6pár a világ különböző részeiből és egy osztrák család két gyerekkel. Tucatnyi kék, hagyományosan ívelt, sivatagi szőnyegsátor állt az oázis szélén 6-8 személyesek voltak, így mindenkinek jutott saját, nem kellett osztozkodni. Jobb alkalmat keresve se találhattam volna, hát becsempésztem Aurora párnája alá a gyűrűt. „Jé mit találtam a párnád alatt.” – próbáltam felhívni Aurora figyelmét. „Úristen, valami bogár?!” – azzal felpattant, felkapta a párnát és vadul söpörni kezdte vele az ágyát, és a gyűrűt a sivatag mindent elnyelő pora felé…
 

Ilyennek láthattuk volna az oázist ha nem tök sötétben érkezünk a kép a távozásunkkor készült.